A rettegett kérdés

rett2

Vége a kezeléseknek és az egész őrületnek. Teljesen normális ha el szeretnénk felejteni az egész rémálmot ami történt és újra a megszokott “normál” életünket élni. Kilépünk a kórház ajtaján az utolsó kezelés után és soha többet nem akarunk visszajönni. Aztán mikor az első kontrollra kell menni ránk törnek a régi kellemetlen és sokszor szorongással és rettegéssel teli emlékek. Megint itt vagyunk és a rettegett kérdés elkerülhetetlen: minden rendben van? Gyomor összeszorul, szívverés felgyorsul, a világ háromszor fordul körbe és minden más lelassul körülöttünk, míg várunk a válaszra. Évszázadok telnek el mire megkapjuk – legalábbis annak érződik…. és közben rettegünk, mert mi van ha még sincs vége?

Megcsörrent a telefonom, ránéztem a számra és tudtam, hogy a már olyan jól ismert telefonszám kit takar. Összeszorult a gyomrom, a jól ismert szorongás újra előjött, képtelen voltam kontrollálni. Talán ez így van rendben, hiszen a tavalyi év után amikor rendszeresen kaptam hívásokat erről a számról és minden egyes alkalommal összeszorult a gyomrom, nem lehet csodálkozni ha ez szokásommá vált. Lassított felvételként nyúltam a telefon után és vettem fel, majd alíg hallhatóan szóltam bele. Ismerős, kedves és vidám hang volt a vonal másik végén.. Igen, én vagyok… igen jövő héten hétfőn reggel 10re…. igen persze ráérek – rá kell érjek, nincs mese – ott leszek. Eddig tartott a “normális” életem, újra rá kellett döbbennem, hogy a történetnek még korántsincs vége. Nem lehet elfeledkezni arról ami történt, az életem már sosem lesz ugyanaz mint azelőtt volt, hogy rákos lettem, ezzel együtt kell tudnom élni. Jön a következő kontrollvizsgálat. Ne értsetek félre, igen ez nagyszerű, hogy már van ilyen! Nagyszerű, hogy lehet menni, hogy figyelnek rám, hogy ha bármi van időben meg lehet találni, fantasztikus, tényleg! De ez nem változtat a tényen, hogy az ember lánya fél, hogy mit fog hallani. Hogy miért? Mert már tudom, milyen mikor egy sima kontrollvizsgálat eredményeként rossz híreket kapok. Tudom milyen mikor a saját életem tragédiája játszódik a szemem előtt, mikor rezzenéstelen arccal kell végighallgatnom, hogy rákos vagyok és ez és ez és ez vár rám. Persze, hogy az ember retteg mit fog hallani, mert nem akarja újra AZT hallani.

Egy hetem volt a kontrollvizsgálatig ami kb így telt: dolgozok: azon kapom magam, hogy meredek a laptop képernyőjére, már kb 20 perce egy billentyűt sem nyomtam le és az agyamba kergetik egymást a gondolatok: mi van ha…? és mi van ha nem…? de ha mégis…? Sétáltatom a kutyát és nem bírom megregulázni a gondolataimat: mi lesz akkor ha…? Szegény érzi, hogy nem vagyok ott agyban és nem igazán akar jönni inkább lecövekel a járda közepén. Korholom magam, hogy nem vagyok normális és kedvesen bíztatom, hogy menjünk. 5 percig működik is a dolog, majd mikor a kutya újra lecövekel rájövök, hogy megint rágódom… Otthon szokatlanul csendes vagyok, párom kérdezget: Minden oké? Persze – mondom, de nem tudom átverni. Borzasztó lelkifurdalásom van, szegény amúgy is mindig aggódik értem, mi a fenének nem bírok leállni? Jól ismer nem is kell kérdeznie, tudja mi foglalkoztat. Átölel, az ölelése gyógyír zaklatott lelkemre, átbeszéljük egyszer, majd utána következő napon újra és újra… csodálom a türelmét. Gyermekem meglep a kedvenc kajámmal, vidáman csillogó szemmel újságolja, hogy hány boltban járt mire végül meg tudta nekem venni és én képtelen vagyok enni, de nem mondhatom neki, hogy nem kell, mert aggódni fog és azt végképp nem tehetem meg vele, hogy lássa rajtam, hogy én is aggódok. A tavalyi év után kizárt! Így is árgus szemmel figyel, folyton látnia kell, hogy minden rendben, Anya meggyógyult és nem ismétlődik újra meg az ami egy éve. De mi van ha mégis?  – ugrik be azonnal és én újra korholom magam: a francért nem tudok már leállni? Olyan okos vagyok mikor másokat kell bíztatni, magamat miért nem tudom? Anyukám rámüzen, mintha csak érezné, hogy valami aggaszt. 3000 km távolságról is pontosan tudja, érzi, hogy mikor mi zajlik bennem… hiába az Anya-lánya kapcsolat varázslatos. Minden rendben, persze, semmi különös… írom neki. De valami hiányzik, érzem többet vár, mert érzi, hogy van valami. Így hozzáteszem: jövő héten kontrollra kell mennem.. aztán el is terelem a témát, nem akarom, hogy tudja, hogy egyfolytában ezen kattogok, nem akarom, hogy aggódjon, hogy ő is ezen kattogjon. Nem akarom, hogy tudja, hogy félek. Ugyanakkor én is Anya vagyok és tudom, hogy tudja, anélkül, hogy mondanám neki, mert jön a válasz: “remélem nem kattogsz ezen, minden a legnagyobb rendben lesz. Egészségesen élsz, odafigyelsz, tudatos vagy, semmi okod rá, hogy aggódj” – hiába, Anya csak egy van.

Rettegünk, mert van mit vesztenünk. Rettegve várjuk a választ és reménykedünk, imádkozunk, hogy azt halljuk amit hallani szeretnénk, amit minden ember a világon hallani szeretne, mikor orvoshoz megy és amit én is hallottam azon a hétfői napon sok órás várakozás, egy komoly vizsgálatsorozat és egy onkológussal való beszélgetés után: Remek formában van, így tovább, minden a legnagyobb rendben! 

Reklámok

4 thoughts on “A rettegett kérdés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s