Démonjaink

dem

Soha nem vártam még ennyire az új év kezdetét mint most. A 2016-os nehéz és megpróbáltatásokkal teli év volt. Persze mint mindenből ebből is tanultam nem is keveset. Nem hiába mondják, hogy a legtöbb dologra nem az iskola hanem az élet tanít meg. Keserves leckék ezek.

Drága Édesapám halála hatalmas űrt hagyott bennem és a novemberi események még a mai napig is kísértenek éjszakánként. Egészen addig míg ez nem történt meg vele, meg sem fordult a fejemben, hogy a rákba belehalhatok. Olyan volt ez az egész mint egy hatalmas gyomros. Tanuja voltam testközelből, hogy mit képes a rák tenni egy aktív, erős egészséges emberrel és ez megrémített. Emlékszem mikor a kezelések végetértek meghívtak egy csoportba ahol csak túlélők voltak akik sikeresen végigcsinálták a kezeléseket. Amolyan beszélgetős, lelkünkön könnyítős és hasznos előadásokkal tarkított találkozók voltak ezek melyeknek a célja az volt, hogy lelkileg is gyógyuljunk. Volt ott egy hölgy aki nagyon csendes volt soha nem szólt hozzá semmihez csak hallgatott, láthatóan szorongott. Aztán az egyik előadáson az volt a téma, hogy ki hogy dolgozza fel azt ami vele történt – mert azért valljuk be ez egy nagyon nehéz “utazás” ahol az embernek szembe kell néznie a tényekkel, a félelmeivel, a szerettei reakcióival valamint a kezelések mellékhatásaival és még sorolhatnám mennyi mindennel. Ekkor hallottuk ezt a kedves de szorongó hölgyet először beszélni, ahol elmondta, hogy mióta rákos lett nem telik el nap, hogy ne rettegne a rák kiújulásától. Minden egyes napon órában ez az eszében van olyannyira, hogy ha valahol fájdalma van vagy diszkomfort érzése azonnal az jut eszébe hogy újra rákos lett. Óriási stresszben él emiatt és saját bevallása szerint fogalma sincs, hogy valaha majd képes lesz e normális békés életet élni megint. Mikor ezt hallottam nagyon meglepődtem, mert ez nekem soha meg nem fordult a fejemben. Annyira a fellegekben jártam, hogy túl vagyok rajta, sikerült, megcsináltam, hogy soha egyszer nem agyaltam vagy aggódtam azon, hogy ez újra megtörténhet. A lelki nyugalmam teljes volt és nagyon sajnáltam Őt, hogy neki a démonjaival kell mindeközben harcolnia.

Aztán jött a November. Végignéztem, végigcsináltam, láttam, ott voltam. Ő szenvedett, borzasztóan szenvedett és belehalt. Senki – én sem – tudott rajta segíteni. A rák megölte. Az a rák ami engem életben hagyott. És akkor megértettem, mert az én démonjaim is előjöttek és pofátlanul feltették a kérdést: “Életben hagyott? MEDDIG???” Éjszakánként újraéltem az eseményeket, nappalonként pedig azon kaptam magam, hogy aggódok. Mi van ha a rák kiújul? Ha visszatér? Ha erősebb és agresszívebb lesz mint eddig bármikor? Már-már mániákusan elkezdtem magam figyelni: itt fáj, ott fura… mi történhet? Kb 2 hónap telt így el és az őrületbe kergettem magam szinte. Már teljesen értettem a kedves hölgyet a félelmeit és teljes szívemből sajnáltam, mert ezek kegyetlen belső harcok. Ésszel tudtam, hogy abba kell ezt hagynom, mert ez nem vezet sehova. Az egész aggodalmam átment dühbe. Szinte a pszihológia teljes idevágó témakörének legjobb szemléltető példája voltam. Dühös lettem magamra, mert egy évvel ezelőtt mikor a mellékhatásokkal küzdöttem határtalan boldogságot éreztem mikor fel tudtam állni, mikor egyedül kimentem a konyhába és életem legfinomabb vajas piritósának a felét jóízűen meg tudtam enni. Mikor minden egyes pillanatnak amikor csak egy kicsit is jobban éreztem magam örültem. Apró dolgok, banálisak de akkor, egy évvel ezelőtt mekkora öröm volt ez! Hamar elfelejtettem… az ember gyarló.. Most meg egy évvel később, mikor minden orvos a csodájára jár, hogy mennyire fitt vagyok és villámgyorsan fel tudtam épülni, most itt zuhanok lefele, sajnálom magam már előre, hogy kiújul a rák. Közben meg semmi bajom sincs. Hát igen ezek vagyunk mi emberek…. hamar felejtünk..

Egy nagyon kedves barátommal találkoztam aztán, aki ugyanúgy rákból épült fel mint én de Ő áttéteket is leküzdött. A béke és nyugalom ami körülvette irigylésre méltó viszont balzsam volt zaklatott lelkemre. Mikor elmondtam neki a belső harcaimat egy nagyon érdekes példát hozott fel, persze teoretikusan csak: van 2 ember, teljesen ugyanolyan rákkal, kezelésekkel, mindkettő túléli és leküzdi a rákot. Az egyik – nevezzük őt A-nak – vidáman éli az életét, élvez minden pillanatot hiszen újjászületett, kapott még egy esélyt és soha nem aggódik azon mi lesz ha újra rákos lesz. Ő él még 10 évet és meghal. A másik – nevezzük B-nek – túlélőként folyton aggódik, szorong, retteg és minden nap attól fél, hogy újra rákot diagnosztizálnak nála. Minden kontrollvizsgálat egy rémálom számára. Ő él még 30 évet így. Nos. Te melyik lennél? Melyik életet választanád? Az évek száma vagy az életed minősége a fontos? Tudtam a választ. A dolgok a helyükre kerültek és újra tudtam gondolkodni. Az életben semmire sincs garancia. Viszont a legjobb tudásom szerint mindent meg fogok tenni azért, hogy újabb stratégiát kialakítva és azt követve újra kézbe vegyem a sorsomat és ha ez 10 boldog évet jelent csak akkor is élvezni fogom minden egyes pillanatát. Bár ahogy magam ismerem lesz az 30 is 😉

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s