2015 Szeptember

sept

A Szeptember cimet adtam ennek a résznek mivel ebben a hónapban kellett ténylegesen is szembe néznem a rettegett betegséggel. Viszont a történet korábban kezdődött. Egy hónappal korábban. Amikor is egy teljesen átlagos napon este zuhanyzás közben észrevettem egy kb 1 cmes csomót az egyik mellemben. Nem fájt, teljesen ártalmatlannak tűnt és mivel semmi okom nem volt semmi rosszra gondolni nem is tulajdonitottam neki nagy jelentőséget. Persze pontosan tudtam a mellrákról, tisztában voltam a kockázati tényezőkkel hiszen abban az országban ahol élek ez kiemelt figyelmet kap. Végig is futott a gondolataimban gyorsan a lista: dohányzás – nem dohányzok, öröklött betegség – tudtommal nem volt a családomban egyik ágról sem mellrákos beteg, alkohol – nem iszok alkoholt, sportolás hiánya – sportolok, junk food – nutritionist lévén nagy figyelmet forditok a táplálkozásomra, nem eszek semmi “műkaját”, igy ez a pont is kilőve. Szóval elég hamar megnyugtattam magam, hogy semmi komoly, valószinűleg csak egy jóindulatú csomó és majd szépen elmúlik.

Aztán egy hónap múlva még mindig ott volt. Nem fájt, észre sem lehetett venni szinte. Teljesen jól voltam, fitt és sosem beteg. Még a megfázások is elkerültek. Erős és egészséges. De akkor miért van ez a csomó itt? EKkor már komolyan kezdtem gondolkodni azon, hogy el kellene menni az orvoshoz. Viszont az emberrel megesik hogy homokba dugja a fejét és amiről nem tud az nincs. Én sem voltam kivétel. De az a belső hang nem hagyott békén és már éjjel nappal azon gondolkodtam, hogy mi van ha ez rosszindulatú csomó? Majd gyorsan meggyőztem magam, hogy az kizárt. Nem lehet. Hiszen semmi bajom nincs. Aki rákos az mindig beteg, fáradt. Én energikus voltam és a legkisebb mértékben sem beteg. Ezeket a csatákat és vitákat vivtam magamban napokig miközben azt vettem észre, hogy egyre jobban félek és elszigetelem magam a szeretteimtől. Senkinek nem szóltam erről, egyes egyedül én vivódtam ezzel és lassan felörlődtem benne. Aztán jó pár nap kinlódás után nem volt más választásom felhivtam az orvosomat és időpontot kértem tőle.

Mikor ott álltam a rendelő ajtaja előtt remegtem, hogy mit fogok hallani. Erre nem lehet felkészülni. Én sem tudtam. Elmondtam az orvosnak a problémámat és ő kérte hogy feküdjek le a vizsgálóasztalra majd kézzel megvizsgálta a mellemet. A vizsgálat után közölte, hogy a csomó mérete és tapintása alapján nem gondolja, hogy aggódnom kellene de azért beutal egy kivizsgálásra hogy biztosan megnyugodjunk. Úgy váltunk el, hogy nincs miért aggódnom és én teljes lelki nyugalommal ejtettem is a témát.

Ezután nem is foglalkoztam már az ott lévő csomóval egészen addig mig két hét múlva behivtak a kórházba kivizsgálásra.

Napsütéses szép reggel volt és én teljes lelki nyugalommal indultam el a kórházba. Párom még szabadságot is akart kivenni, hogy elkísérjen én meg nevetve mondtam neki hogy ugyanmár egy rutinvizsgálatot el tudok intézni egyedül, nyugodjon meg semmi gond nem lesz. Megvizsgálnak lesz egy mammográfiás vizsgálat max és ha nem lesznek sokan ebédre már itthon is vagyok. Menni fog minden mint a karikacsapás. Meg sem fordult a fejemben, hogy ez a nap alakulhat másként is.

Mikor odaértem voltak előttem páran így leültem és vártam. A hely ahol voltam egy nagy modern kórház (nyugat-európai fejlett stabil gazdasággal rendelkező országban élek ahol az egészségügyi ellátás is színvonalasnak mondható) mellrák és mellegészség részlege. Szép, nyugalmat árasztó belső design, kényelmes nagy bőrkanapék fotelekkel és nagyon segítőkész és barátságos személyzettel. Ahogy figyeltem az embereket akik ugyanugy vártak mint én – többségében nők de voltak ott férfiak is ugyanis a mellrák ritkán de a férfiaknál is előforduló betegség – voltak közöttük nyugodtan várakozók és idegesebbek is. Elgondolkodtam, hogy milyen érzés lehet bemenni a vizsgálatra majd a rossz hírt megtudva hazamenni. Miközben láttam egy fiatal nőt kijönni a rendelőből aki épp a szemét törölgette zsebkendővel, nyilvánvalóan rossz hírt kapott ami sajnos itt nem ritka. Nagyon sajnáltam de igazaból elképzelésem sem volt hogy lehet egy ilyet feldolgozni. Viszont én nem aggódtam hiszen az enyém csak rutinvizsgálat lesz.

Aztán engem szólítottak és behívtak egy vizsgálóba ahol egy kedves orvos bemutatkozott és kérdezte hogy mi a panaszom. Elmeséltem neki mindent majd mondta, hogy akkor ha megengedem megvizsgál. Kézzel megvizsgált hosszasan majd kérdezte, hogy a kolléganője – aki orvostanhallgató és ott volt mindvégig – is megvizsgálhat e. Mondtam, hogy persze és ő is megvizsgált ugyanúgy. A vizsgálat végén elmondta, hogy a csomó teljesen jól kitapintható de abból amit most látott, érzett nem gondolja, hogy komolyabb probléma lenne. Viszont addig ma nem engednek haza amig teljesen ki nem vizsgálják, hogy megbizonyosodjunk róla, hogy a csomó nem rosszindulatú el kell végezni mind mammográfiás mind pedig ultrahang vizsgálatot. Igy azonnal át is küldött a mammográfiás vizsgálatra.

Teljes nyugalommal és jókedvűen mentem a mammográfiás vizsgálatra és épp azt tervezgettem magamban, hogy hazafelé egy kicsit körülnézek a városban hiszen az egész napot kivettem. Örültem ennek a gondolatnak és alig vártam hogy végezzünk. A mammográfián készítettek kb 15 felvételt és onnan mennem kellett az ultrahangra. Mikor beléptem az ultrahangos szobába egyből csörgött a telefon. Az asszisztens felvette, pár másodperc után letette és közölte, hogy vissza kell mennem a mammográfiára mert a főorvos aki látta a felvételeket újabbakat kér. Kicsit meglepődtem ugyan ezen de mivel nem vagyok nagy mellekkel megáldva gondoltam nem teljesen lettek jók a felvételek és emiatt kell visszamennem. Újabb kb 15 felvétel készült és mehettem vissza az ultrahangra. Ott le kellett vetkőznöm majd feküdnöm egy vizsgálóágyra és jött egy nagyon kedves doktornő aki ismét bemutatkozott majd elmondta hogy mit és miért fog csinálni majd kérte az engedélyemet. Ez itt nem fura. Eddig bárhol voltam orvosnál mindenhol kedvesek, bemutatkoznak, elmagyarázzák mi fog történni és miért és a végén megkérdezik, hogy engedélyezem e hogy megvizsgáljanak.

Mikor elkezdte az ultrahangos vizsgálatot kb 10 percig nézte a monitort majd hirtelen kiment a szobából. Kb egy percen belül visszajött egy másik orvos kíséretében és immár ketten nézték a monitort. Jól beszélem a nyelvüket de akkor ott nem igazán értettem miről beszéltek viszont a feszültség érezhető volt. Kicsit kezdtem ideges lenni. Aztán miután kb 15 percig vizsgáltak és nézték a monitort hozzám fordultak és közölték hogy most csinálniuk kell egy biopsziát. Három különböző helyről kell szövetmintát venni. Bevallom eléggé megijedtem, mert nem tudtam mi a baj ahogy azzal sem igazán voltam tisztában hogy hogyan történik a biopszia. Emiatt nem sokat kellett aggódnom mert rögtön el is kezdték magyarázni hogy helyi érzéstelenítést követően egy nagy tűt szúrnak a mellembe és a hónaljamba majd egy csattanást fogok hallani és készen vagyunk. Nem volt időm túlaggodni magam mert rögtön kérték, hogy forduljak kissé az oldalamra és már hozták is a felszerelést: tűket, sterilizálót, kötözőszert meg nem is tudom még miket. Megtörtént az egész kb 20 percig tartott míg három helyről mintát vettek. A mellemben nem éreztem semmit az nem fájt – későb tudtam meg hogy a mellben nincsenek idegek – viszont a hónaljam na az fájt. Miután végeztek még ott fektettek kb 15 percet és a nővérke volt velem aki, arra lettem figyelmes, hogy ilyenekkel nyugtatott mint: ” ez gyógyítható” meg “sok ember keresztülment már ezen”…. mikor eljutott az agyamig hogy miről is beszél hirtelen megkérdeztem tőle hogy mégis egész konkrétan mi folyik itt? És miért beszél nekem ilyenekről? Aggódnom kellene? Mire mondta, hogy a vizsgálatokon találtak valamit ami aggodalomra ad okot de a végére járnak. AZt is mondta hogy a szövettan eredmény egy hét mulva lesz meg akkor vissza kell majd jönnöm és akkorra derül ki, hogy mivel is állunk szemben. Majd arról kérdezett, hogy elkísért e engem valaki ma. Mondtam neki hogy nem, egyedül jöttem és egyedül is megyek haza és jól vagyok semmi bajom. Mire Ő eléggé aggódó képet vágott és látszott hogy nem tetszett neki a válaszom. Próbált meggyőzni, hogy hívjak fel valakit hogy jöjjön értem mire kisség ingerült lettem. Semmi bajom nincs és egyedül fogok hazamenni innen. De nem nyugodtam meg, egyáltalán nem. Nem hittem el hogy bármi bajom is lehet és nem értettem miért riogatnak. Azonkívül nem terveztem az egész napomat szinte itt tölteni és eléggé elhúzódott így is az egész akkorra már elmúlt délután két óra, éhes voltam és nyűgös. Valamint megtudtam hogy még beszélnem kell a professzorral is. Mikor bekísértek a profhoz egy kb velem egykorú nagyon komor szomorú arcú fiatalembert találtam egy íróasztal mögött ülve. Alíg hallhatóan köszönt teljes letargiában volt engem meg dühített ez a síri hangulat. Kérdezte tőlem, hogy hogy vagyok mire akaratlanul is kitört belőlem hogy nagyon nem jól ha rá nézek és jó lenne ha végre valaki elmondaná, hogy mi folyik itt. Egy rutinvizsgálatra jöttem ahol még a legelső orvosi vizsgálat után is azt mondták, hogy nincs miért aggódnom de azért végigcsinálják a vizsgálatokat, most meg itt ülök három helyen szúrtak meg és már ketten is arról beszéltek nekem hogy sokan túlélték….Majd megkérdeztem tőle kertelés nélkül, hogy DOKTOR ÚR AGGÓDNOM KELLENE? Erre Ő rám nézett és azt mondta: teljesen őszinte lesz velem. Annak alapján amit látott komolyan fenn áll a lehetősége annak, hogy mellrákom van. Na… Igen…vagyis nem…az kizárt…már rég nem itt kellene lennem… erre nehéz mit mondani. Néztem rá mialatt ezek a dolgok pörögtek az agyamban és nem nagyon tudtam semmit mondani. Majd mondtam neki hogy értem. Oké. Kérdezte hogy jól vagyok e mondtam persze minden rendben. Majd hirtelen nagyon dühös lettem. Nem rá persze hanem az egész helyzetre. Mondtam neki hogy mitől lehetne mellrákom? Minden egyes kockázati tényező nálam negatív. Annyit mondott erre hogy a mai napig nem tudják biztosan mitől alakul ez ki persze azon kívül amik a kockázatok között szerepelnek. De pontos választ erre még senki nem tud adni. Kérdeztem tőle hogy akkor hogyan tovább. Mire Ő: egy hét múlva menjek vissza addigra meg lesz a szövettani eredmény és annak fényében megtaláljuk a legjobb megoldást. Nagyon rendes és profi volt amúgy így utólag visszagondolva sajnáltam kicsit hogy olyan indulatos voltam vele de próbáltam visszafogni magam. Egyszerűen nem hittem el hogy ez velem megtörténhet. Persze még semmi sem biztos meg kell várni az eredményeket de olyan komolyan beszélt annyira őszintén, mikor elmondta hogy sajnos lát esélyt rá hogy rosszindulatú a csomó, hogy én is aggódni kezdtem. Hiszen Ő már régóta a szakmában van, kismillió felvételt meg erdeményt látott naná, hogy felismeri a jeleket egy felvételen. Hiába mondogattam magamnak hogy ez kizárt és majd ugyis kiderül hogy az eredmény negatív, valahol legbelül egy hang folyton duruzsolta hogy a doki mit mondott és annak van alapja. És emiatt aggódtam. Egy nővérke kísért ki, nyugtatott és adott egy telefonszámot, hogy bármikor ha beszélni akarok valakivel illetve ha kérdésem van hívjam fel. Majd újra megkérdezte hogy biztosan egyedül megyek haza és láthatóan nagyon aggódott értem. Megnyugtattam hogy jól vagyok minden rendben és nem kell aggódnia. De nem voltam jól. Dühös voltam rettentően mérges és képtelen voltam elfogadni még a lehetőségét is annak, hogy az életem ilyen irányt vegyen. Nagyrészt kezemben tartottam mindig az irányítást, tudatosan éltem sosem sodródtam az árral és szerettem én dönteni az életemről. Ez sehogy sem fért ebbe bele. Pláne hogy mindig tudatosan étkeztem, figyeltem az egészségemre. Egy dologgal nem nagyon tudtam soha mit kezdeni az pedig a stressz. Munkahelyi stressz, tanulási stressz, stressz az emberi kapcsolatokban, megfelelési stressz. Az élet velejárójaként tekintettem rá és elfogadtam hogy van. Megtanultam együtt élni vele hosszú éveken keresztül. Úgy tekintettem rá hogy mivel agilis vagyok és céltudatos és gyakran változtatok a körülményeimen a stressz ennek nem éppen kellemes velejárója amit el kell viselni. És itt le is tudtam az egészet. Pedig sokszor egészen komolyan ki tudtam borulni dolgokon.

Most viszont nem borultam ki hanem dühös voltam. Haragudtam. Mindenre és mindenkire. Főként magamra, hogy miért nem vettem észre. És itt megint kigyulladt a lámpa a fejemben! Mert nem volt mit észrevenni! Nem volt semmi jele! Csak egy csomó. Se fájdalom se rosszullét se gyengeség se fáradtság SEMMI!

Mire hazaértem már sírtam. Persze az egész délutáni városi tervem dugába dőlt a lelkiállapotom miatt. Nem azért sírtam mert sajnáltam magam hanem mert nagyon dühös voltam. Elmondtam a páromnak és a lányomnak és a szüleimnek is hogy mi történt és jól kisírtam magam. Ők nem estek kétségbe, nem ijedtek meg, nagyon pozitívan és optimistán álltak hozzá és bíztattak. A végén már együtt nevettünk és elszállt a dühöm is. A sírás jó. Megtisztít. És akkor ott tudtam hogy akármi is következik szembenézek vele mert erős vagyok és legyőzhetetlen. És nem vagyok egyedül, a családom hatalmas erőt és támogatást adott abban a pillanatban. Készen állok.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s