Démonjaink

dem

Soha nem vártam még ennyire az új év kezdetét mint most. A 2016-os nehéz és megpróbáltatásokkal teli év volt. Persze mint mindenből ebből is tanultam nem is keveset. Nem hiába mondják, hogy a legtöbb dologra nem az iskola hanem az élet tanít meg. Keserves leckék ezek.

Drága Édesapám halála hatalmas űrt hagyott bennem és a novemberi események még a mai napig is kísértenek éjszakánként. Egészen addig míg ez nem történt meg vele, meg sem fordult a fejemben, hogy a rákba belehalhatok. Olyan volt ez az egész mint egy hatalmas gyomros. Tanuja voltam testközelből, hogy mit képes a rák tenni egy aktív, erős egészséges emberrel és ez megrémített. Emlékszem mikor a kezelések végetértek meghívtak egy csoportba ahol csak túlélők voltak akik sikeresen végigcsinálták a kezeléseket. Amolyan beszélgetős, lelkünkön könnyítős és hasznos előadásokkal tarkított találkozók voltak ezek melyeknek a célja az volt, hogy lelkileg is gyógyuljunk. Volt ott egy hölgy aki nagyon csendes volt soha nem szólt hozzá semmihez csak hallgatott, láthatóan szorongott. Aztán az egyik előadáson az volt a téma, hogy ki hogy dolgozza fel azt ami vele történt – mert azért valljuk be ez egy nagyon nehéz “utazás” ahol az embernek szembe kell néznie a tényekkel, a félelmeivel, a szerettei reakcióival valamint a kezelések mellékhatásaival és még sorolhatnám mennyi mindennel. Ekkor hallottuk ezt a kedves de szorongó hölgyet először beszélni, ahol elmondta, hogy mióta rákos lett nem telik el nap, hogy ne rettegne a rák kiújulásától. Minden egyes napon órában ez az eszében van olyannyira, hogy ha valahol fájdalma van vagy diszkomfort érzése azonnal az jut eszébe hogy újra rákos lett. Óriási stresszben él emiatt és saját bevallása szerint fogalma sincs, hogy valaha majd képes lesz e normális békés életet élni megint. Mikor ezt hallottam nagyon meglepődtem, mert ez nekem soha meg nem fordult a fejemben. Annyira a fellegekben jártam, hogy túl vagyok rajta, sikerült, megcsináltam, hogy soha egyszer nem agyaltam vagy aggódtam azon, hogy ez újra megtörténhet. A lelki nyugalmam teljes volt és nagyon sajnáltam Őt, hogy neki a démonjaival kell mindeközben harcolnia.

Aztán jött a November. Végignéztem, végigcsináltam, láttam, ott voltam. Ő szenvedett, borzasztóan szenvedett és belehalt. Senki – én sem – tudott rajta segíteni. A rák megölte. Az a rák ami engem életben hagyott. És akkor megértettem, mert az én démonjaim is előjöttek és pofátlanul feltették a kérdést: “Életben hagyott? MEDDIG???” Éjszakánként újraéltem az eseményeket, nappalonként pedig azon kaptam magam, hogy aggódok. Mi van ha a rák kiújul? Ha visszatér? Ha erősebb és agresszívebb lesz mint eddig bármikor? Már-már mániákusan elkezdtem magam figyelni: itt fáj, ott fura… mi történhet? Kb 2 hónap telt így el és az őrületbe kergettem magam szinte. Már teljesen értettem a kedves hölgyet a félelmeit és teljes szívemből sajnáltam, mert ezek kegyetlen belső harcok. Ésszel tudtam, hogy abba kell ezt hagynom, mert ez nem vezet sehova. Az egész aggodalmam átment dühbe. Szinte a pszihológia teljes idevágó témakörének legjobb szemléltető példája voltam. Dühös lettem magamra, mert egy évvel ezelőtt mikor a mellékhatásokkal küzdöttem határtalan boldogságot éreztem mikor fel tudtam állni, mikor egyedül kimentem a konyhába és életem legfinomabb vajas piritósának a felét jóízűen meg tudtam enni. Mikor minden egyes pillanatnak amikor csak egy kicsit is jobban éreztem magam örültem. Apró dolgok, banálisak de akkor, egy évvel ezelőtt mekkora öröm volt ez! Hamar elfelejtettem… az ember gyarló.. Most meg egy évvel később, mikor minden orvos a csodájára jár, hogy mennyire fitt vagyok és villámgyorsan fel tudtam épülni, most itt zuhanok lefele, sajnálom magam már előre, hogy kiújul a rák. Közben meg semmi bajom sincs. Hát igen ezek vagyunk mi emberek…. hamar felejtünk..

Egy nagyon kedves barátommal találkoztam aztán, aki ugyanúgy rákból épült fel mint én de Ő áttéteket is leküzdött. A béke és nyugalom ami körülvette irigylésre méltó viszont balzsam volt zaklatott lelkemre. Mikor elmondtam neki a belső harcaimat egy nagyon érdekes példát hozott fel, persze teoretikusan csak: van 2 ember, teljesen ugyanolyan rákkal, kezelésekkel, mindkettő túléli és leküzdi a rákot. Az egyik – nevezzük őt A-nak – vidáman éli az életét, élvez minden pillanatot hiszen újjászületett, kapott még egy esélyt és soha nem aggódik azon mi lesz ha újra rákos lesz. Ő él még 10 évet és meghal. A másik – nevezzük B-nek – túlélőként folyton aggódik, szorong, retteg és minden nap attól fél, hogy újra rákot diagnosztizálnak nála. Minden kontrollvizsgálat egy rémálom számára. Ő él még 30 évet így. Nos. Te melyik lennél? Melyik életet választanád? Az évek száma vagy az életed minősége a fontos? Tudtam a választ. A dolgok a helyükre kerültek és újra tudtam gondolkodni. Az életben semmire sincs garancia. Viszont a legjobb tudásom szerint mindent meg fogok tenni azért, hogy újabb stratégiát kialakítva és azt követve újra kézbe vegyem a sorsomat és ha ez 10 boldog évet jelent csak akkor is élvezni fogom minden egyes pillanatát. Bár ahogy magam ismerem lesz az 30 is 😉

 

Az élet kemény…

kep

3 hónappal az utolsó kezelés után tele energiával és erővel úgy éreztem enyém a világ. Gondosan ügyeltem arra, hogy hogyan élek, mit eszek mit iszok, milyen vitaminokat szedek. A sport az életem része lett újra, rendszeresen futok edzőterembe járok és napról napra érzem, hogy tér vissza a régi erőm. A 3 hónapos kontroll vizsgálaton az orvos nemes egyszerűséggel csak annyit mondott, hogy nem tudja mit csinálok de folytassam tovább, mert remek formában vagyok. Igaza volt, mert én is éreztem, hogy hihetetlen erőkkel rendelkezem. Újjászülettem. Új esélyt kaptam. A hab a tortán az volt, amikor 3 hónappal az utolsó kezelés után visszatért a menstruációm. Tudom kedves nőtársaim, hogy ezt azért annyira nem szoktuk hiányolni, de nekem ez azt jelentette, hogy újra működök normálisan és egészségesen. Pláne azok után, hogy az Onkológus szerint az esetek kb 60 %ban soha nem tér vissza (mivel a kemoterápia alatt megszűnt) de ha mégis, az is el fog tartani vagy két évig mert a kemoterápiás szereknek kb ennyi idő kell, hogy kiürüljenek a szervezetemből. Nálam ez 3 hónap volt. Valóban valamit jól csinálhatok.

Újra embernek éreztem magam, visszamentem dolgozni és imádtam újra emberek között lenni. Tudtam, hogy minden napot, pillanatot innentől meg kell becsülnöm. Immár másként láttam a dolgokat. Az egészség a legnagyobb kincs amit csak egy ember magáénak tudhat de ezért keményen tenni is kell. Minden egyes nap minden egyes mozzanatában tudatosan kell élni és vigyázni az egészségünkre. Tudom, ez jó szlogen meg hallottuk már ezerszer de újra gondold át ezt Kedves Olvasó. A saját egészséged kulcsa a Te kezedben van. Semmit nem ér vagyon, ingóság pénz ha nem vagy egészséges. Én ezt már megtanultam.

Az élet viszont tartogatott még számomra erőpróbát. 3 hónappal az utolsó kezelés után egy napon kaptam egy telefonhívást. Egy olyan hívást amitől megrogytam. Ami igazán szíven vágott. Olyat ami teljesen feldühített de ugyanakkor a kétségbeesés határára sodort. Az én imádott Édesapám, aki végig csinálta velem ezt az egész őrületet, bíztatott és bízott, nevettetett és erőt adott és aki zokogva ölelt át mikor végre a kezelések után találkoztunk és visszakapott engem az égiektől, az én drága Édesapám áttétes máj és tüdőrákos. Annyira előrehaladott az állapota, hogy az elsődleges tumort már nem keresik. Az én imádott Édesapám, az az okos, makacs, karakán de mindig szeretettel teli ember haldoklott. Azonnal hazautaztam és elszánt voltam. Minden tudásomat tapasztalatomat bevetettem, minden egyes percben ott voltam mellette, etettem, itattam, beszéltettem, meg akartam menteni. Hittem benne, hogy ha nekem sikerült neki is fog. Adtam az erőt semmi nem érdekelt semmire nem figyeltem csak rá. Azt akartam, hogy Ő is meggyógyuljon. De Ő menni akart. Több hét küzdelem után értettem meg, hogy itt csak én harcolok. Nélküle viszont nem győzhetek. Sírtam, dühös voltam és tehetetlen. Könyörögtem, kérleltem húztam magammal de Ő nem akart jönni. Kérte, hogy engedjem el, engedjem útjára. Tudta, hogy visszakapott engem és immáron elég erős vagyok, hogy megbírkózzak a hiányával. Soha nem szólt. Soha nem mondta, hogy baja van. Csak arra koncentrált, hogy én meggyógyuljak. Nem akarta, hogy bárki tudja mennyire beteg. Mikor az orvosok megtudták, már késő volt. Nem tudtam és nem akartam elfogadni ezt. Cikáztak a kérdések a fejemben legszívesebben üvöltöttem volna: Miért nem szólt? Miért nem kért segítséget? Miért nem figyelt a teste jelzéseire? Miért nem tudtam segíteni? Miért nem akarta, hogy segítsek? Miért? Miért? Miért? A válasz egyszerű volt: ez volt az Ő döntése az Ő akarata. Joga volt így dönteni és nekem el kellett fogadnom. Soha nem tűrt ellentmondást. Most sem.

A kezét fogva kísértem el egy olyan világ kapujába, ahol már nem kell szenvednie, ahol megbékélhet.

Visszakaptam az életemet, kaptam egy esélyt egy jobb életre és már megértettem, hogy ez volt az Ő ereje az Ő ajándéka az Ő kívánsága. Elment, hogy én maradhassak. „Neked élned kell” – mondta mindig és utolsó földi perceiben megígértem neki, hogy élni is fogok és büszke lesz rám.

Az élet kemény. Készen kell állni az új kihívásokra és én készen állok. Édesapám erejével megerősödve, miatta, érte, magamért. Nyugodj békében Apukám.

Az utolsó hét kihívásai

almost

Vágtam a centit, már csak 4 sugárkezelés volt hátra. Nagyon akartam, hogy vége legyen pedig önmagában a sugárkezelés teljesen tűrhető volt. A bőröm is jól bírta nem repedezett szét, nem sebesedett, nem viszketett. A bőr piros volt de ha nem látom a tükörben akkor még ez sem tűnt volna fel. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy az orvos által felírt “vegyifegyvert” ami a bőr hidratálását volt hivatott szolgálni már régen száműztem és helyette kicsit mentem a magam feje után: aloe vera-t magát a növényt és annak húsos levelében megbújó zseléjét, bio nyers shea vajat és ugyancsak bio kókuszolajat használtam felváltva. Egyszer szóltam el magam a nővérkének, miután minden nap megjegyezte, hogy kivételes a bőröm mert már ilyenkor repedezik meg minden baja szokott lenni de az enyémnek semmi baja az enyhe bőrpíron kívül. Én naív azt gondoltam, hogy egye-fene beavatom a titokba és mikor elárultam neki mit használok az arca előbb fakó sápadt majd vörös lett, a szava elakadt és teljes felháborodásában nem is tudott mit mondani hirtelen. Na hamar levettem, hogy ezt nem kellett volna és gyorsan megnyugtattam, hogy én kis buta persze, hogy a krémet fogom csak használni amit ajánlott, esedezem bocsánatáért. Komolyan aggódtam, hogy ott kap infarktust holott azért ottani felállásban még mindig én vagyok a “beteg”. Eltartott pár percig mire visszarendezte az arcát a megszokott kedves mosolygós nővérkésre.

Szóval a bőröm rendben volt. Nem úgy én magam. Az utolsó héten sikerült bekapnom egy eléggé makacs felsőlégúti vírust. Egyik reggel torokfájás, majd estére már magas láz ami tombolt 2 napig és a visszamaradt nátha. Semmi gond: gyömbér, fokhagyma, méz, nagy dózis C vitamin azonnal hadrendbe állítva és a 3. nap reggelére kutya bajom nem volt. Szerencsére simán lezajlott az egész. A probléma nem is ezzel volt, hanem a már hetek óta fennálló hol erősebb hol gyengébb gyomorgörcsökkel, fájdalmakkal. Nem nagyon tudtam mire vélni és elkezdtem megfigyelni vajon kapcsolhatóak e ezek a fájdalmak bármilyen ételhez italhoz. Ilyenkor jönnek azok a dolgok, hogy ételallergia, glutén, laktóz meg mindenfajta modernkori nyavaja. Nutritionistként teljesen tisztában vagyok ezekkel így tudtam mit kell tennem. Pár hetes megfigyelés után aztán azt találtam, hogy egyáltalán nem ételallergiáról van szó. A tünetek teljesen véletlenszerűen jöttek-mentek. Egyik nap ettem valamit amitől fájt a gyomrom, másnap ugyanattól semmi bajom nem volt. Az utolsó héten aztán addig fajult a dolog, hogy pár vizsgálatot el kellett végezni. Minden eredmény jó lett, semmit nem találtak és végül egy dietetikusnál kötöttem ki. Miután megosztottam vele a tapasztalataimat és kizártuk mind a glutén mind a laktóz és egyéb ételallergiás problémákat csak egy maradt a listán. Az a betegség amit akkor diagnosztizálnak, amikor a tünetek nem múlnak de minden más ki van zárva: az IBS avagy irritábilis bél szindróma. Allítólag sok embernél aki kemón ment keresztül ez kialakulhat. Szóval ebben maradtunk és kaptam egy doboz borsmenta olaj kapszulát. Allítólag egy speciális diétán kívül ez a másik ami hatásos holott a betegségnek a mai napig nincs ellenszere. Ugyanakkor még bőven lehetnek a több hónapig tartó kezelések mellékhatásai mivel sokszor majd egy év kell, hogy az ember ezt kiheverje tehát ennek tudatában eldöntöttem, hogy dehogy van nekem IBS-em, szimplán csak ki kell hevernem az elmúlt jópár hónapot. Na ebben is maradtunk magammal. Azért a borsmenta olaj kapszulát mindig magamnál tartom és valóban nagy segítség.

Aztán elérkezett!!! Az utolsó kezelés napja. Hihetetlen volt hogy végre végetérnek a kezelések. Mikor mentem be egyszerűen nem fogtam még fel, hogy holnap már nem kell jönnöm. A kórház már része lett az életemnek a mindennapjaimnak és be kell valljam soha nem mentem be rossz érzésekkel. Sok embert megismertem akik mindig kedvesen fogadtak, orvosok, nővérek ápolók nagyon hálás vagyok nekik a sok segítségért és figyelemért. Olyan otthonosan mozogtam már ott szinte egy nagy család voltunk. Ismerősen köszöntöttek mikor mentem és mindig beszélgettek velem pár szót. Tudom, hogy furcsán hangzik de biztonságot adott az a hely és most kicsit úgy éreztem, hogy kilépek a nagyvilágba és egyedül kell boldogulnom. Az utolsó sugárkezelés után a radiológia dolgozói kedvesen elköszöntek minden jót kívántak én meg megleptem őket egy kis édességgel köszönetképpen. Igen, itt nem szokás pénzt adni sem az orvosnak sem a nővéreknek. Viszont a csokit nagyon szeretik. Megölelgettek és utamra engedtek.

Én pedig izgatottan és kicsit nosztalgikus hangulatban léptem ki a kórház nagy üvegajtaján és csak remélni tudtam, hogy sem az onkológiára sem pedig a radiológiára nem térek vissza soha többet. 8 hónap folyamatos kezelések és kórházbajárások és most vége. Megtettek mindent annak érdekében, hogy kitakarítsuk a rákot a szervezetemből. Egy lelkileg és testileg is nehéz fejezete az életemnek lezárult de a történet még korántsem ért véget. Most rajtam a sor. Öveket becsatolni: a felépülés kemény időszaka következik!

…van élet a kemó után

nb

“Neee….Már megint kemó-s téma??? De hiszen már majdnem túl vagy a sugárkezelésen is!! ” – mondjátok most biztosan magatokban akik megtiszteltek azzal, hogy olvassátok a történetemet. De megnyugtatásul közlöm, hogy ez nem “olyan” kemós téma lesz, már túl vagyunk annak a fejezetnek a legnehezebb részein – szerencsére. Viszont sorstársaim akik ugyanúgy végigcsináltak egy kemoterápiás kezelést tudják, hogy ez nem múlik el se könnyen se nyomtalanul. Sokszor évek kellenek, hogy a szervezetünk magához tudjon térni a sokkból amit a kemó okozott hónapokon keresztül és teljesen regenerálódjon. Persze én megint nem hazudtoltam meg magam: már a kemoterápia utolsó heteiben megvolt a kész stratégiám a mielőbbi regenerálódásra. Így van ez… mióta tavaly Szeptemberben elindult ez az őrület velem azóta mást sem csinálok csak stratégiákat tervezek… hát látjátok erre is jó egy rákos betegség: ha eddig csak a mának éltél vagy a múltban akkor most megtanulsz előre gondolkodni valamint megtanulod azt is, hogy ez lesz a kulcsa a “túlélésednek”: tervezni, bízni, tudni és megint tervezni. S, hogy van e élet a kemó után? Persze, hogy van. A kérdés igazából az, hogy milyen. Főleg úgy, hogy a kezelések még nem értek véget és a testem újabb kihívásoknak van kitéve minden egyes nap. Valamint az, hogy én mit tudok tenni a saját gyógyulásom érdekében és azt megteszem e. Nem ígérem, hogy az én stratégiám mindenkinek elfogadható és működik de megosztom veletek.

Most amikor írom ezt a posztot mindössze 4 sugárkezelés maradt hátra a 33-ból. Egy hét múlva pedig pontosan 2 hónapja lesz, hogy megkaptam az utolsó kemoterápiás kezelést. Hogy elhiszem-e hogy mindjárt vége és lezárul életem legkeményebb időszaka? Őszintén? Nem igazán 🙂 De nagyon örülök neki. A kemoterápia kezdetétől elhatároztam, hogy a következő 6 hónapot arra szánom, hogy megtanulom teljes részletességgel mit és hogyan kell változtatnom, hogy a rák lehetőleg ne újuljon ki. Higyjétek el, mikor az ember nap mint nap a kemó mellékhatásaitól szenved szinte szuper erőt és motivációt kap ahoz, hogy megreformálja az életét. Mert ugye azt senki sem hiszi, hogy önmagában a kezeléseken való részvétel garantálja a hátralévő évek rákmentességét? Aki rákos lesz ott valami nem jól működik. Meg kell találni és változtatni rajta. Ez nem egyszerű és ez sem garantálja a rákmentességet. Viszont én megállapodtam magammal, hogy kiderítem az okokat és változtatok. A változtatáshoz meg kell tanulni hogyan működik a testünk. Igen, elő kell venni a szakirodalmat és meg kell érteni a folyamatokat. Én is ezt tettem. Mint ahogy azt már egy korábbi bejegyzésemben említettem a legnagyobbaktól tanultam. Ez itt nem a reklám helye de bátran tudom ajánlani Patrick Holford és Colin T. Campbell könyveit. Persze mindenki maga dönti el mihez kezd az életével mint ahogy azt is kinek az útmutatásait fogadja el. Nekem Ők megmutatták az irányt. Részletesen, logikusan és érthetően magyarázzák el az összefüggéseket bizonyítékokkal alátámasztva. Nutrinionistként pontosan tudom, hogy amit eszünk és iszunk az a kulcsa az egészségünknek. Ők részletesen elmagyarázzák a hogyanokat és a miérteket.

Mire a kemoterápia befejeződött készen álltam az új életemre. Miért pont akkor? Mert a kemoterápia alatt nem kellett aggódnom attól, hogy a rák kiújul hiszen folyamatosan “mosták át az egész testemet”. Ezzel szemben a sugárkezelés csak helyi kezelés. Kizárólag azt a területet célozza ahol a rák volt. Az én agyamban ez így nézett ki: 1. lépés: rákos csomó eltávolítása. 2. lépés: egész test “átmosása”, hogy ha esetleg valahol maradt vagy alakult valami akkor annak kampec. (úgy is szoktam fogalmazni, hogy a kemóval az emberen nyomnak egy “reset” gombot 🙂 ). 3. lépés: a csomó helyének “tisztára takarítása”, ha esetleg ott akarna a rák újra felbukkanni, hát elmenjen tőle a kedve. Ezek után pedig készen állok. Reset gomb megnyomva és kaptam még egy esélyt.

Igen tudom… valami hiányzik. Hormonkezelés, hiszen a rák típusa ösztrogén pozitív. 4. lépésként a protokollba most a 10 éves (van akinél csak 5) Tamoxifen kezelés következik. Ez egy hormonkezelés, napi 1 tabletta, aminek az a célja, hogy ne engedje az ösztrogén felvételt a rákos sejteknek és így előzze meg a rák kiújulását. Nálam is ez a protokoll amit az onkológusom már jelzett is. Viszont én – és most nem leszek népszerű ezzel a lépésemmel pár sorstársamnál, de kérem fogadjátok el, hogy ez az én véleményem és az én döntésem – visszautasítottam ezt. Hangsúlyozom, hogy mindenkinek szíve joga úgy dönteni, ahogy akar és ahogy azt jónak látja. Én így látom jónak. Mi az okom? Nem bízok a kezelésben és nem hiszek benne. Ellenben számomra nagy kockázatnak tartom nem is igazán a mellékhatások miatt, inkább amiatt amiket ez a tabletta okozhat (más szervi rákok, stroke, embolia hogy csak néhányat említsek). A hormonkezelés egy preventív kezelés, aminek célja a megelőzés. Kutattam, osztottam szoroztam és mérlegeltem. Nem kell nekem ez. Kérlek kedves Olvasó, ha ugyanilyen cipőben jársz és döntened kell ne vedd az én döntésemet számodra is helyesnek. Mint ahogy minden kezelésnél ebben is mindenkinek saját magának kell mérlegelnie a kockázatokat és meghoznia a döntést. A döntés amit meghozol a legjobb lesz számodra akármi is legyen az. Én senkinek nem ajánlom, hogy ne vegyen részt hormonkezelésen, mint ahogy az én döntésem megosztását veletek sem vitaindítónak szántam.Nem akarok senkit meggyőzni és engem sem kell. Sajnos mikor valakinél rákot diagnosztizálnak nagyon komoly és nehéz döntéseket kell hoznia. Dönts úgy, ahogy helyesnek tartod de tájékozódj mielőtt döntesz. Én is ezt tettem és eme döntésemet az orvosommal is közöltem. Nem örült. Persze, hogy nem. De miután közöltem vele valami megmagyarázhatatlan nyugalom szállt meg és tudtam, hogy helyesen tettem. Persze kaptam ilyen kérdéseket, hogy: “hogy tudsz úgy élni, hogy nem tettél meg mindent, mert elutasítottad a kezelést? ” A válaszom ilyenkor, hogy én pont ezzel tettem meg mindent. A kezelések végetértével – amik arra irányultak, hogy teljesen kitakarítsák belőlem a rákot – a kezembe kívánom venni a sorsom alakulását és teljes felelősséget vállalok. Az én felelősségem, hogy a rák ne újuljon ki. Persze tudatában vagyok annak, hogy semmire sincs garancia. Mint ahogy Tamoxifennel és anélkül is lettek már újra rákosak. Viszont innentől én alkalmazni kívánom amit az elmúlt 6 hónapban tanultam.

Megtanultam, hogy a hormonális rákok fő okozója a hormonháztartás felborulása és a sejtek abnormális műkődése. Megtanultam, hogy a fő hormonzavaró a tej és tejtermékek. Azt is megtanultam, hogy mit okoz sejt szinten a húsfogyasztás főleg ami nem biogazdálkodásból hanem nagyipari gazdálkodásból ered. Pontosan tudom, hogy melyik zöldség mit tartalmaz és miért fontos a vitaminok és ásványi anyagok megfelelő mennyiségű napi fogyasztása. Tanultam arról is, hogy miért fontos a vércukorszint egyensúlyban tartása alacsony glikémiás indexű ételek és italok fogyasztásával. Nem utolsósorban pedig megtanultam, hogy hat a stressz a sejtekre és miért fontos a rendszeres testmozgás.

Június 28. óta – mióta hivatalosan is lezárult a kemó fejezet az életemben – új életet kezdtem és napról napra nyerem vissza az erőmet. Száműztem az összes tejterméket és húst az étrendemből. Nem eszek cukrot és édességet, valamint semmiféle gyorséttermi vagy kemikáliát tartalmazó kaját. Pontosan tudni akarok minden egyes összetevőről ami a számba kerül ételként vagy italként. Amelyik élelmiszeren nincs összetevő lista az nem kerülhet a konyhámba. A kenyeret már évek óta én sütöm soha nem veszek bolti kenyeret vagy cukros péksüteményt. Lelkesen tanulom a vegetáriánus konyha fogásait és nagyon izgalmasnak tartom. Továbbra is iszom a gyógyteákat és naponta iszok 3dl búzafűlevet. Gondosan ügyelek a napi vitamin és ásványi anyag bevitelre és ha tehetem biogazdálkodásból vásárolok. Visszamentem az edzőterembe heti kétszer egy órát futok, kardiózok és nyerem vissza a kondimat. Annál is inkább, mert Augusztus végén beneveztem egy 10 kmes mellrák kampányt támogató futásra:-)

Mivel ez egy blog nem az volt a célom, hogy tudományos leírásokat közöljek a fentiekről. Csupán megosztottam veletek az én általam számomra legjobbnak vélt stratégiát. Azt amelyet több hónapos kutatómunka és tanulás előzőtt meg. (Ha valakit érdekelnek a fent leírtak részletei vagy kérdése van nyugodtan írjon emailt a dkeblog.a.rettegett.betegseg@gmail.com email címre vagy írjon üzenetet a blog Facebook oldalára és szívesen segítek. )

Van e élet a kemó után? Igen van. De az, hogy milyen lesz az új életünk tőlünk függ. Döntéseinkkel rakjuk le ennek az alapköveit. Ne sajnáljuk az időt arra, hogy megtervezzük a stratégiát. Aki itt tart az már a legnehezebb részén túl van. Jól érzem magam, mert napról napra erősebb leszek. Én vagyok felelős a sorsomért és mindent megteszek annak érdekében, hogy újra egészséges legyek. Hosszú út ez is és a közel egy éve tartó kezeléssorozat még mindig érezteti utóhatásait. Haladok az utamon…

viber image

Sugárkezelés

radio2

Az ember fia nem lehet eléggé résen, mindig készen kell állni… Miután elköszöntem az Onkológiától Június 27.-én, két napra rá kaptam a telefonhívást a kórházból, hogy akkor mehetek CTre és szimulációra. Már másnap. Aztán a szimuláció után rögtön meg is kaptam az első sugárkezelés időpontját: Július 5. Ami éppen 5 napra rá volt. Ennyit a 3 hét szünetemről 🙂 Na de nem bántam, mert ha hamarabb kezdem hamarabb is lesz vége. Valamint mivel Június 27-én végül is nem kaptam kemót így a sugárkezelés kezdete közel 2.5 hétre lesz az utolsó kemoterápiás kezelés után. Tudom, most sokan kérdezitek mi az a szimuláció, minek a CT. Kezdem az elejéről.

A sugárkezelés helyi kezelés, ami azt jelenti hogy csak és kizárólag az adott területet érinti. Jelen esetben a mellet. Arra szolgál, hogy az esetlegesen fejlődő és nem észrevehető rákos sejteket elpusztítsa. A sugárkezelés lényege a nagy energiájú ionizáló sugárzás gyógyító célú alkalmazása. A sugárzás a DNS károsítása révén gátolja a sejtosztódást. A sugárkezelést un. Líneáris gyorsító (linear accelerator) géppel végzik. Ez a gép eléggé rémisztően néz ki pláne mikor az ember körül önálló életre kel de minden hiedelemmel ellentétben a kezelés nem fájdalmas, sőt egyáltalán nem lehet érezni semmit.

radio3

Linearis gyórsító sugárkezelő gép

Mivel a sugárzás az egészséges sejteket is pusztítja nagyon fontos, hogy a lehető legpontosabban határozzák meg a sugárzás területét, a szöget és a mennyiséget. Emiatt van a szimuláció. Ez egy sugárterápiát megelőző konzultáció és CT scan. Felvételeket készítenek a sugározandó területről és pontosan meghatározzák a sugárzás szögét és mennyiségét. Ezek alapján készítik el a sugárkezelési tervet. Ez a gyakorlatban úgy történt, hogy le kellett feküdnöm a CT gép ágyára ahol külön tartó volt a fejemnek és a két karomnak. Csak deréktől felfele kellett levennem a ruhámat. Hanyatt feküdtem, a két karomat a fejem fölé kellett tennem a tartókba és olyan pózt kellett felvennem, hogy a lehető legkényelmesebben feküdjek. Ez azért volt fontos, mert miután kényelmesen elhelyezkedtem lemérték a pozíciót és ugyanebben a pozícióban kell majd feküdnöm minden egyes kezelésen. Ha kicsit is elmozdulok fennáll a veszélye, hogy a sugarak olyan területet is érintenek amelyet nem kellene, valamint a kijelölt területet nem olyan mértékben érintik ahogy azt kellene. A precizítást az is mutatta, hogy a légzésemet és az ezzel együtt járó hasi fel-le mozgást is mérték. Minden számít. Szóval miután meglett a kényelmes pozíció az orvos levette a méreteket majd a CTvel készítettek pár felvételt. Majd megkaptam a kis tetkóimat: apró jelöléseket rajzolnak a bőrre ami alapján beállítják majd a gépet és 3-4 helyen apró alíg látható pontokat tetoválnak (ez valóban tetoválás). Ezek a pontok lesznek a sugárkezelő gép segítségére a kezelendő terület meghatározásánál. Az egész procedúra nem tartott 30 percnél tovább. Azért őszintén bevallom a tetoválás nem volt kellemes és el is vette a kedvemet attól, hogy valaha tetkóm legyen 🙂

Az első sugárkezelésre kissé izgulva érkeztem. Olvastam róla, elméletben tudtam mire számítsak de tartottam tőle, főleg mivel nem hittem el, hogy nem érzek semmit. A gépet sem láttam még addig csak képen és eléggé letaglózott a látvány mikor ott álltam előtte… hatalmas és rémisztő szerkezet. De nagyon profinak nézett ki. Mindenki nagyon kedves volt. Elmagyarázták részletesen mi fog történni és megmutatták azt a szobát is ahonnan a gépet irányítják. Mintha a NASA egyik részlegében lennék 🙂 Monitorok, gombok, kezelők, távirányítók, kamerák minden volt. Elmagyarázták, hogy az első kezelés tovább fog tartani, mivel mindent többször is leellenőriznek de maga a sugárzás csak kétszer 30 másodperc. A sugárkezelés ideje alatt ők nem lesznek a helyiségben hanem innen a kezelőből figyelnek. Engem 3 kamera figyel és hallanak is szóval akármi gondom van azonnal tudnak reagálni. Ezután deréktől felfelé le kellett vetkőznöm, kaptam egy köpenyt és mehettem a tett helyszínére. Miután lefeküdtem és levettem a köpenyt elkezdődött a méregetés. Újabb jelölések a bőrömön és ellenőrizték a koordinátákat, beállítás szögeit mindent. A gép közben több felvételt is készített a kezelendő területről (ezt csak az első alkalommal kell elvégezni). Majd közel 20 perc után készen álltunk az első sugárkezelésre.

Mindenki kiment a szobából és egyedül maradtam a hatalmas géppel akivel jobb lesz mihamarabb összehaverkodni mivel elég sűrűn fogunk találkozni. Nem mozdulhattam meg de kényelmesen feküdtem: hanyatt, kezeim a fejem fölött nyugalomban, fejem kissé jobbra fordítva. Aludni is tudnék így. De nem most. Most túl izgatott voltam a történések miatt. Egyszer csak a vörös lámpa kigyulladt és a gép életre kelt. A hatalmas “feje” átfordult a bal oldalamra majd megállt. Rövid kattanó hang majd egy zúgó hang következett. Ez volt az első 30 másodperces sugarazás. Feszültem figyeltem vajon érzek e valamit. Semmi. A gép újra kattant és újra életre kelt: átvándorolt a jobb oldalamra egészen közel a fejemnél állt meg. Teljesen közelről láthattam, de semmit nem láttam mégsem abból amit csinált. Újabb zúgó hang, a második 30 másodperc. Semmi fájdalom, semmi bizsergés semmi érzés. Semmi.

radio1

Majd nyílt az ajtó, jöttek az asszisztensek és megdícsértek meg gratuláltak, hogy túl vagyok az elsőn:-) Kelhettem is fel mehettem haza. Alig hittem el:-) Se tű, se szúrás, se fájdalom. Bevallom a 6 hónap kemó után határozottan felüdülés volt és teljesen megnyugodtam. A doki azért elmondta, hogy az első kb két hét teljesen oké de utána várhatóak mellékhatások főképpen bőrégés, irritáció, viszketés és extrém fáradtság. Meglátjuk. A vitaminstratégiámat továbbra is tartom és a bőrömre is kaptam egy krémet amit napi kétszer kell használni. Ha nem segít még mindig ott van a kókuszolaj és az aloe vera. Nem aggódok emiatt. A kemó után erős méregtelenítésbe kezdtem, bevontam a “seregbe” a búzafűlevet, csalánteát tripla mennyiségben és elkezdtem az új életmódomat már ami az étkezést illeti: semmi tejtermék és semmi hús. Sok zöldség és gyümölcs. Van motivációm. Aki egyszer egy rákos betegségen és ezeken a kezeléseken keresztülmegy soha többé nem vágyik rá és még a lehetőségét is megpróbálja elkerülni. Engem sem kellett győzködni. Megtanultam, hogy az egészségem mindenekelőtt van és ezért tenni kell. Ma lesz a 6. sugárkezelés és jól vagyok. Bőrömön semmi jele és a fáradtság is csak a megszokott, nem lett rosszabb. Fokozatosan nyerem vissza az erőmet de az út még hosszú. Lépésenként kell haladni. Már csak ( és nem “Még” !!! ) 27 kezelés vár rám és lezárul egy közel egy éve tartó rémálom.

 

 

 

Lezárult egy fejezet

cel

Befejeztem. Megcsináltam. Vége. A Január óta tartó kemoterápiás kezeléssorozat befejeződött számomra. 6 kemény hónap. Merengve ültem a kezelőszobában, hallgattam az ismerős csipogó hangokat, melyek sorstársaim kemós infúziófigyelő gépeiből jöttek, figyeltem a nővéreket ahogyan egyik betegtől a másikhoz sietve kedvesen teszik a dolgukat, mosolyogtam a mellettem fekvő idős bácsi néha néha áthallatszó horkolásán és őszintén sajnáltam az újonnan érkező betegeket amint félelemmel és látható idegességgel várakoztak életük talán első kemoterápiás kezelésére. Őket figyelve kicsit elmerengtem és eszembe jutott mikor előszőr léptem be ebbe a helyiségbe. Idegesen, félve és izgatottan. Fogalmam sem volt mi vár rám. Hiába magyaráztak el mindent arra ami következett senki nem tudott felkészíteni. Rettegéssel töltött el az infúzióállvány látványa, a sok műszer, a hangok. Most, hogy itt ülök és figyelem a már jól megszokott folyamatot szinte kívülről tudom mikor mi következik, az állvány a haverom lett akivel együtt járunk WC-re, elmosolyodok a gondolatra: persze az embernek akkor kell a legjobban WCre mennie mikor rá van kötve az infúziós állványra. Mikor először ez történt nem mertem kimenni, nehogy megsérüljön a mozgásban a karom benne a csővel, nehogy ne tudjon folyni rendesen a gyógyszer, nem mertem szólni, feszengtem kerestem a helyem, hogy üljek, figyeltem a gépet mikor lesz már vége, a cseppeket ahogy csepegtek, nem igaz, hogy ilyen lassan folyik…. hangosan nevettem mikor a nővérke felfigyelt a kínlódásomra és kedvesen közölte, hogy nyugodtan menjek ki csak vigyem az állványt is. Azóta hetente sétáltunk én meg az állvány, haverok lettünk… igen a csajok sosem járnak egyedül pisilni 🙂

haver

“haverom”

Itt ülök, várok a nővérkére, hogy kiszedje a karomból a csövet, még utoljára. Próbálom elhinni, hogy vége van, nem lesz több kezelés, nem lesz több szúrás, nem figyelik minden egyes rezdülésem, nem lesz több mellékhatás. Nehéz de örömteli. Nagyon is örömteli. Elmosolyodok. Az élet sokszor fordulatos. A mai nap sem úgy alakult ahogy azt vártam. Ha az ember kemót kap mindig résen kell lennie és fel kell készülnie a váratlan helyzetekre….

Nehéz hetem volt. A 11. Taxol utáni 3. napon kezdődött a kálvária. Szívügyeink nem értek véget a 6. hét utáni pihenővel. Légszomj, gyengeség, szédülés és egyre erősödő légszomj. Nem volt erőm de az Univerzum összes oxigénje is kevésnek bizonyult. Nem kellemes érzés. 3 napig ragaszkodtam az ágyamhoz és nem nagyon volt kedvem ellenkezni, mikor az én drága párom visszaparancsolt a felkelési kísérleteimet látva. Az 5. napon ehez a nem éppen kellemes állapothoz erős izom és csontfájdalom is csatlakozott. Nyomorultul éreztem magam. A hatodik napra hőemelkedésem is lett ami nem nagy gond ha az ember fia nem éppen kemoterápián megy keresztül, de itt ezt most komolyan kellett venni.

A 12. befejező kezelés napját megelőző délután éreztem magam először jól és tért vissza az energiám. Az utolsó kezelésre ismét időben érkeztem. Szokásos menet: 11 órakor vérvétel majd egy óra szabadprogram. Délben pedig “szolgálatra jelentkeztem” az Onkológia recepciójánál ahol immár kedves ismerősként üdvözöltek. A recepción dolgozó lány azonnal a nyakamba ugorva gratulált, hogy “kemó-diplomás” leszek ma, megdícsérte a Taxol ellenére azóta is rendületlenül növő új hajamat és érdeklődött mikor lesz a kemó-befejező party. Jókat nevettünk. Majd jött a nővérkém és mehettem remélhetőleg életem utolsó kemojára.

Ami ezután következett az nem volt benne a forgatókönyvben. A véreredményem az elmúlt 6 hónap legrosszabbja lett és színt kellett vallanom: mi történt az elmúlt héten. Miután elmeséltem a dokinak az elmúlt napok történéseit a homlokán a ráncok erőteljesen gyülekeztek. Taxol… Nem bírunk szívügyileg elszakadni egymástól…hiába átkozott egy szerelmi história ez… a dokibácsi azonban most nem a szívemet vette célba a vizsgálatokkal, illetve nem csak azt, hanem a tüdőmet is. Azonnali “festékes” CT vizsgálatot rendelt el. Na itt nekem futottak a ráncok a homlokamra. Mi az a CT vizsgálat? És miért festékes? Hamar megtudtam. Nővérke jött és eddig soha nem látott vastag és hosszú injekciós tűs csövet hozott. Ezt most akkor be kell tenni a vénába, ezen keresztül megy majd be a festékanyag. A lényeg az volt, hogy a CT röntgen alatt egy bizonyos festékanyagot fecskendeznek majd a vénába és így a véráramba hogy teljes részletességgel lássák a felvételeken a vérlemezkéket és a véráramot is úgy a szívben mint a tüdőben. Csodás… A tűtől már rég nem félek, annyi szurkálást kaptam a jobb vénáimban az elmúlt 6 hónapban (a bal kezem ugye tabu a nyirokmirigy műtét miatt), hogy már fel sem tűnik HA NORMÁL MÉRETŰ TŰVEL CSINÁLJÁK….  de ez nem az volt. És a sok vérvétel meg kemó után már szinte működő vénám sem volt. Háromszor próbálták betenni a vastag tűt a csővel. Nem sikerült. Be kell valljam láttam a csillagokat pedig csukva volt a szemem…. a vénáim fájdalmasak voltak az elmúlt hetek kezeléseitől. Aztán negyedszerre sikerült. Betették.

vena2

a festékes cső a karomban…

Jött a CT amit én csak nagy fánknak hívok… a gép engem egy fánkra emlékeztet

ct

CT Scanner

Doki néni elmagyarázta mi fog történni és felhívta a figyelmemet, hogy amikor a festéket inditják a vénába (fekve a karomat a fejem fölé kellett emelni és a vénámból kiálló csőre rácsatlakoztattak egy “tartályt” amiben a festékanyag volt és ami adagolta azt a vénába), ne lepődjek meg hirtelen forróság érzetem lesz de ez elmúlik hamar. Persze, nem lepődök meg… én már semmin… jöhet. Gép elindult és pár perc múlva doki néni hangszórón szólt, hogy no akkor eksön van megy a festék. Abban a pillanatban tudtam, hogy bepisiltem. Nem, nem metaforikusan, szó szerint. Elöntött a forróság odalenn de teljesen. Épp szidtam magam, hogy ennyi eszem van, világos farmerben nem megyünk vizsgálatra, miért nem vettem legalább fekete gatyát, mikor éreztem, hogy “hip-hop jön Vuk”…. a forróság a torkomból tört felfelé. Ezt nem hiszem el….. 6 hónap alatt nem hánytam egyszer sem a kemótól erre most egy CT vizsgálaton egyszerre hányok és pisilek be…. kész voltam. Szerencsére Vuk ahogy jött ment is és nem hánytam, de az érzés nagyon valós volt. A vizsgálatnak vége lett én meg nem mertem megmozdulni. Kérdezte a doki néni, hogy na jött a forróság érzés? Nem mertem neki megmondani, hogy nem csak az érzés jött, bár a vizsgálat előtt határozottan állította, hogy ez CSAK érzés higgyem el nem pisilek be. Úgy totyogtam ki a vizsgálóból mint kacsa a jégen és egy célom volt csak minél hamarabb bejutni a WCre. Igaza volt…. csak az érzés jött semmi más. Így a farmerom száraz és foltmentes maradt. Azért a fánk gép tetszett, el is határoztam ha kapok ma kemót akkor hazafelé betolok egy jó cukros fánkot (hogy miért csak akkor? mert a cukor ugye rákkeltő de a kemó még megoldja 🙂 )

Mikor visszaértem az onkológiára a doki már várt. Az én orvosommal együtt megnézték az eredményt és konzultációt tartottak. Határozott egyhangú döntésük pedig az volt hogy itt a vége. Elég kemoterápiás gyógyszert kaptam már. A szervezetem telítődött és kockázatosnak találták a 12. Taxolt. Mint megtudtam a kezelések mennyisége úgy van megállapítva az erős szereknél, hogy van “ráhagyás”. A Taxol erős gyógyszer különösen ACvel együtt és kevés ember tudja végig csinálni a 12 alkalmat. Az onkológus főorvos az én esetemben a 12.kezelésben több veszélyt mint előnyt látott így nem javasolta már. Én meg nem vitatkoztam vele 🙂 Itt a vége. Hatalmas vigyorral az arcomon hallgattam a tudományos magyarázatokat és csak egy dologra tudtam gondolni: vége van 🙂

Az ember sosem tudja mit hoz egy adott nap mikor felkel reggel. Készen kell állni a váratlanra. Semmire sincs garancia de a dolgok jól is alakulhatnak. Számomra jól alakultak. Persze el kell telljen egy kis idő míg a kemoterápiás kezelés romjaiból felépülök de a nehezén már túl vagyok és ez hatalmas erőt ad ismét. S hogy mit tanácsolok a most kemót kezdő sorstársaimnak? Legfőképpen azt, hogy végig lehet csinálni. Tartsanak ki mert vége lesz egyszer. Tartsanak ki mert olyan erő van bennük amiről eddig nem is tudtak. Lesznek nehéz napok, nagyon nehéz hetek, de maradjanak pozitívak és tudatosak, tudják mi miért történik. Minden napban találják meg és éljék meg a boldog és vidám pillanatokat, mert azok ott lesznek csak észre kell őket venni. És végül de nem utolsó sorban bízzanak magukban, az erejükben és abban, hogy bármire képesek csak akarniuk kell.

Egy fejezet lezárult. Ideje, hogy felkészüljek a következőre, az utolsóra. Most 3 hét szünetet kaptam, hogy kipihenjem a kemót, hogy aztán újult erővel belevágjak életem sorsfordító betegsége legyőzésének utolsó nagy csatájába, egy 7 hétig tartó napi gyakoriságú sugárkezelésbe.

 

 

 

Célegyenesben…

celegyenesben

2016 Január 11-én pontosan déli 12 órakor érkeztem életem első kemoterápiás kezelésére. Félelemmel, kicsit talán rettegéssel, aggodalommal és izgalommal hiszen fogalmam nem volt mi vár rám. Ma 2016 Június 21-én elmondhatom, hogy a célegyenesbe érkeztem. Mindösszesen EGY kezelés maradt hátra. Magam mögött tudok immár 15 kemoterápiás kezelést: 15 kórházban töltött nap, 15 vérvétel, 15 előkezelés, 15 kemoterápiás kezelés. Amikor Januárban elkezdtem nagyon hosszúnak tűnt 6 hónap. Visszatekintve valóban hosszú volt, de mindvégig igyekeztem a napjaimat hasznosan és aktívan tölteni, alkalmazkodni minden új váratlan helyzethez és lehetőleg csökkenteni az önsajnálatra szánt időt. Ha visszaolvasod a blogot kedves Olvasó látni fogod, hogy mindvégig nagyon komoly startégiám volt a “túlélésre” amit szigorúan be is tartottam. Rengeteget tanultam magamról az elmúlt 6 hónapban és biztosan állíthatom, hogy ez mind a hasznomra vált. Megtanultam előre nézni és nem a múlton rágódni. Megtanultam megbírkózni a nehézségekkel, elfogadni a változásokat, azokat a változásokat legfőképpen amiket a testem produkált a kezelés hónapjai alatt szinte óránként. Megtanultam, hogy a pohár MINDIG félig tele van. Sikeresen legyőztem a határaimat – amiről azt hittem azok a határaim – es tudatosan felkészültem az új életemre. Arra az életemre amit ezek után élni fogok tudatosan úgy, hogy mindent megtegyek annak érdekében, hogy a rákos betegség ne térjen vissza. Igen Kedves Olvasó ez a kulcsmondat! Nem elég meggyógyulni egy rákos betegségből. Ha nem tanulunk belőle és nem változtatunk, mi jogon várjuk el, hogy a rák ne térjen vissza? Tudtad, hogy azoknál akik már voltak rákosak fokozottan nagy a veszélye a továbbiakban a rákos megbetegedéseknek? Fokozottan ami 50%nál jóval nagyobb rizikót jelent. A felelősség a miénk, hogy változtatunk vagy “megnyugodva” ülünk a babérjainkon, hogy “oké, meggyógyultam jól vagyok, ennyi”.

Mit jelent a “változtatni”? Mikor elkezdtem a kemoterápiát, tudtam, hogy ez azért kell nekem, hogy az esetlegesen alattomosan valahol a testemben megbújt rosszindulatú sejtkezdeményeket kitakarítsuk. Éreztem, tudtam, hogy csak így nyugodhatok meg igazán. Nem akartam, hogy időzített bomba legyek és a gyógyulási stratégiám része volt kezdetektől fogva, hogy “RESTART”-ot kell alkalmazni, tehát egy igazi nagytakarítást végezni a testemben ahoz, hogy tiszta lappal, tiszta testtel, sejtekkel újra tudjam kezdeni az életemet. Bevállaltam, kemény döntés volt, életem legkeményebb döntése. Vállaltam a szenvedést ami ezzel jár, a sok sok mellékhatást és az életem teljes megváltozását. Tudatos voltam mindvégig és próbáltam nem az érzelmeimre hallgatni és sajnálni magam, hanem tudatosan kezelni mindent ami történik, tudva azt, hogy mi-miért történik.

A kemoterápia nem könnyű, ez egy nagyon komoly és megterhelő kezelés mind lelkileg és testileg egyaránt. Az elmúlt 6 hónapban sok nővel beszélgettem akik ugyanezeken a megpróbáltatásokon mennek/mentek keresztül. Sajnos nagyon sokan rengeteget szenvednek a mellékhatásoktól, depressziósak lesznek és ez nem csoda. Nekem is volt nem egy nem két olyan időszakom, amikor éreztem, hogy zuhanok lefele és nagyon nagyon nehezen tudtam kimászni a lelki gödrökből. Nem csak a tudattal kell megbírkózni, hogy rákos betegségem van, hanem a kezelések mellékhatásaival és akkor még csak a rövid távú mellékhatásokról beszéltem. A hosszú távú mellékhatásokat még nem tudom, de számolnom kell velük.

Amikor változtatásról beszélek a következőket értem alatta:

  • Stresszmentes életmód: igen, most mosolygunk. Ez hogy lehetséges? Manapság nem lehet stresszmentesen élni. A stressz jelen van az életünkben mindig minden egyes nap. Viszont Kedves Olvasó az, hogy hogy hat ránk az rajtunk múlik! Ez kemény munka ezt tanulni kell. Úgy hívják stresszkezelés. Manapság számtalan módszer létezik már erre a meditáción keresztül a pozitív gondolkodásig de mindez semmit sem ér ha nem akarjuk vagy tudjuk valójában ezeket alkalmazni. A kulcs a stresszkezelésnél akármelyik módszerhez is nyúlunk, hogy tudatosan ne hagyjuk, hogy hasson ránk. Ezt gyakorolni, tanulni kell. Én megtanultam, hogy bármi ami negatívum történik az életemben annak oka van. Nagyon sokszor beigazolódott, hogy valami pozítiv oka van. Persze sok esetben viszont több év mire kiderül az ok. A negatív történések előre visznek és erősítenek. Ha hagyjuk. Vannak persze olyan negatív események is amin nem lehet csak “ennyivel” túl lépni. Meg kell élni ezeket, fel kell dolgozni, de itt is érvényes, hogy nem szabad belesüllyedni és elsüllyedni benne. Tovább kell lépni.
  • Táplálkozás: kiemelt jelentőségű fejezet! Kiemelten fontos. Nem csak nutritionistként mondom ezt bár ez kiemelt szívügyem. Az elmúlt 6 hónapot arra is szántam, hogy teljes részletességgel megtanuljam és megértsem a biokémiát, az elfogyasztott ételek valamint a kemikáliával tömött ételek hatását a sejtekre különös tekintettel a rák kialakulására. Ez a tudomány már régóta létezik bár csak az elmúlt pár évben kezd igazán utat törni magának és főleg Nyugaton. Az vagy amit megeszel! Tudatos táplálkozással a rák nagy eséllyel elkerülhető. A nagyoktól tanulok: Colin T. Campbell, Patrick Holford kiemelt példaképeim. Mindig hálás leszek a segítségükért és mindenkinek tudom ajánlani a könyveiket.
  • Mozgás: hasonlóan kiemelt jelentőségű! Napi 30 perc minimum. Aktív mozgás, testedzés.

Ez a 3 kategória a legfontosabb és nagyvonalakban ebből áll az én stratégiám is. Ha valaki bővebben akar tudni róla nyugodtan küldjön emailt a dkeblog.a.rettegett.betegseg@gmail.com email címre. (Külön bejegyzést tervezek a későbbiekben a megelőzés témakörének, melyben részletesen hivatkozásokkal fogok írni a stratégiáról.)

Többen kérdeztétek, hogy vagyok így most erre is válaszolok. Mióta volt az 1 hét szünetem (lsd. Taxolos Szívügyek c. bejegyzés) sokkal jobban. Kicsit feltöltődtem és kevesebb a mellékhatás is. Azóta a szívem is rendben van. A hajam továbbra is nől immár közel 1.5cm “hatalmas séróval” büszkélkedhetek és igen ez az új hajam jóval erősebb és dúsabb.  A napi kellemetlenségek megvannak a Taxol támad én meg hárítok. A legkellemetlenebb az állandó fáradtság de ezt intenzív mozgással le tudom küzdeni bár nagyon nehéz elindulni. Persze Nickyre a kutyusomra (aki 6 hónaposan aktívabb mint valaha) ismét számíthatok Ő nem hagy lustulni 🙂 Ismét mindenkinek aki rákkal küzd ajánlom, hogy vegyen kutyát! A legjobb terápia 🙂

Egy kezelés maradt. Azt már fél lábbal is… 🙂 Egy fejezet ismét lezárul, egy rázós és nehéz szakasza az életemnek, de egy olyan szakasz amiből ismét rengeteget tanultam a világról és magamról és amit a hasznomra tudok fordítani. Mert ugye van az a mondás, hogy ami nem öl meg az megerősít. És én erős vagyok. Erősebb mint valaha voltam. Egy hét múlva pedig célba érek.

finish